"Másnap reggel még fölkelt a nap rendesen. Rásütött a küszöbre, amikor kiment az állatok után nézni. De a levegő tele volt párával, és alig végezte be a fejést, már nem látszott a napból semmi. Kieresztette a juhokat a karámból, kicsapta a tehenet is, a tyúkoknak szórt egy kis árpadarát, és már csöpögni kezdett az eső. Lassan jött, alattomosan és észrevétlenül, aztán csak ott volt, és esett. Alig végzett a gyermekkel, megérkezett Birtalan.– A Pávelben jártam – mondta –, hallgatózni. De nem volt semmi. Ez az eső,tudod.
Leült a padra.
– Mit csinál a gyermek?
– Alszik. Éjtszaka sokat sírt.
– Sírt? – hökkent meg Birtalan.
– Fájt a hasa.
– Meleg puliszkát kell rátenni.
– Tettem már. Köménymag levét is itattam vele, forrón.
– Az jó. Hát a cibere-kúrát tudod-e?
– Tudom hát.
– Sokat tudsz akkor – hunyorgott ravaszul az öreg –, kell is. Aki gyermeket akar fölnevelni, annak kell. Hát, ha annyit tudsz, azt meg tudod-e mondani, hogy mért viseli az ember éppen a szemét legmesszebb a földtől, amelyiken járni kell?
Az asszony elcsudálkozott ezen a kérdésen. Aztán nevetni kezdett. De Birtalan nem nevetett. – Na, mert ha azt nem tudod, akkor hogyan akarsz gyermeket fölnevelni?
Az asszony újra fölkacagott.
– Mondja csak még egyszer!
– Minek viseli az ember éppen a szemét legmesszebb a földtől, amikor pedig azon kell járnia? – ismételte meg az öregember a kérdést, és halszemei ravasz várakozással figyelték az asszonyt.
– Hát azért, hogy ne lásson meg vele minden piszkot, amibe úgyis bele kell lépnie!
– Jó – bólintott Birtalan elégedetten, és végigsimított gyér szakállán –, hát azt mondd még meg: mi több, a szerelem vagy a patak?
– A patak. Mert az sohasem fogy el.
– S mi kevesebb: az öröm vagy a bánat?
– A bánat – felelte kis gondolkodás után az asszony –, mert ha az lenne több, nem lenne szép az élet.
– Hát ezt nem jól tudod – csóválta meg Birtalan a fejét –, ezt még nem jól
tudod. Mert egyikből sincs több, és egyikből sincs kevesebb. Az örömnek bánattal van vége, és a bánatnak örömmel. Tehát éppen egyforma sok van belőlük.
– De az öröm többet ér! – kacagott újra az asszony. – Éjtszaka is éppen annyi van szám szerint, mint nappal, lássa. Mégis a nappalok jelentik az életet, nem az éjtszakák! Az öreg huncutul összehúzta a szemét, és bütykös hüvelykével hátrabökött a bölcső felé:
– Nem-e? Hát ezek mikor készülnek?
– Menjen már – vörösödött el az asszony –, nem minden éjtszaka abból áll.
Birtalan csöndesen hümmögve nevetgélt a padon. Az eső esett, vékony ujjakkal kaparta a zsindelyeket.
– Idehallgass – mondotta azután komolyan –, idehallgass, mert ezt tudnod kell, ha gyermeket akarsz fölnevelni. Ésszel. Embernek. Nemcsak olyan hányd-ide, vesd-odának, hanem embernek. – Ujját magyarázólag emelte föl. – Amennyi az éjtszaka, annyi a nappal. Amennyi az öröm, annyi a bánat. Minden nappalhoz szükséges egy éjtszaka, és minden éjtszakához szükséges egy nappal. Minden éjtszaka sok-sok gyermeket csinálnak ezen a világon, hogy legyen mért dolgozzanak és éljenek nappal az emberek. Minden bánattól megnő az ember itt bent egy kicsit, itt bent – ujjával nehányszor rákopogtatott keszeg mellére –, itt
bent, érted. Megnő az ember, meglombosodik, mint a fa. Megtanul valamit. Mint a fa, a lombja által. Több napfényt magába szívni, ameddig süt a nap, és félretenni belőle valamit a levelekbe... érted? Jobban örvendeni az örömnek, érted? És félretenni belőle valamit. Ehhez kell értsen az ember. És erre való a bánat, hogy megtanítsa. Éppen annyi van belőle, mint az örömből. Éppen annyi. Úgy, mint a nappal s az éjtszaka. A különbség csak az, hogy a nappal s az éjtszaka dolgát elrendezte az Isten. De az öröm s a bánat dolgát nem rendezte el. Azt csak kiporciózta éppen, mint ahogy a juhoknak a szénát kiporciózza az ember. Hogy
ennyi jut ebből s ennyi abból. Ez a kommenció. Az öröm. Meg amit fizetni kell érte. A bánat. Ennyi jár. Akár tetszik, akár nem. Ennyi jár, s ez elől nem lehet megszökni. Mármost, aki nem egyformán osztja be, hanem előbb végez az örömmel, annak a végin csak a bánat marad. Így van ez. Meg kell enni! Ezt is, azt is. A puliszkát is, a túrót is. Aki nem keveri össze ésszel a kettőt, hanem előbb fölnyalogatja a túrót, annak a végire üresen marad a puliszka...!
Nagy hangon, szinte kiabálva mondta az utolsó mondatokat, de a szeme még így is kifényesedett tőlük. Aztán lehajtotta a fejét, inge ujját végighúzta az orrán, és fölállt. Fölmarkolta kalapját is a padról.
– Na, én megyek.
Az asszony elkomolyodva állt a bölcső mellett, és nézte Birtalant.
– De ha az ember – szólalt meg lassan –, de ha az ember mindég csak puliszkát eszik, puliszkát és puliszkát... és a túró szagával is megelégszik... míg mások meg, más asszonyok azalatt csak túrót esznek, puliszka nélkül... akkor mi lesz azzal a túróval, amit elmulasztott megenni az ember...? Megmarad az a gyermeknek?
Birtalan már fejére tette a kalapot, a puskát is a vállára vette, úgy állt ott.
Nézte az asszonyt.
– Aki mindég csak puliszkát eszik – felelte lassan, elgondolkodva, óvatosan – , mindég csak puliszkát, akarattal... s a túrót félreteszi... annak vigyáznia kell, nehogy végül is a túró megromoljék... Ami pedig másokat illet – legyintett hirtelen, és furcsán elmosolyodott, szomorúan is, gúnyosan is –, nem kell irigyelni
azt, aki mind csak pusztán eszi a túrót. A puliszkát, tudod, azt mindenkinek meg kell ennie! Én tudom ezt, én... nekem elhiheted. A puliszka, az nem romlik el. Az nem. Indult. Az asszony nem szólt utána. Nehány lépés után visszafordult még egyszer.
– Azt, bizony, meg kell enni, mind egy szemig. Ha öregen is, ha kutya- fáradtan, kutya-magányosan is. Azt meg kell enni. Nincs meghalás addig, míg az utolsó keserű morzsát is föl nem szedte az ember. Az így van.
Azzal ment. Döcögve, lassan, lefele a forrás mellett, a szitáló szürke esőben. Az asszony utánanézett a küszöbről. „Milyen furcsákat beszélt ma” – gondolta, s nézett utána. Úgy ment ott, lehajtott fejjel, mint aki a vizet nézi, vagy a földet, a lábai alatt. De érezte, hogy az öregember, aki ott ballag görnyedten lefele, nem azt
nézi. Az életet nézi. Az életet. S azt a furcsa ösvényt, ami egy ember nyoma benne."
Wass Albert: A funtineli boszorkány II. kötet részlet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése